2012.03.19. 20:59, Jenny
Keresztes Ildikó újabb színházi premier előtt áll: a Hajmeresztő című interaktív krimiben láthatja a közönség szombattól.
- Hogy álltok a próbákkal?
- Csúszásban vagyunk, mint általában, de szombatra elkészülünk. Különleges ajándék számomra ez a szerep több okból is: egyrészt az utóbbi években háttérbe szorítottam a színházat a televíziós munkáim miatt. Most szerencsére február- márciusra esett a próba időszak, így el tudtam vállalni. Amikor megtudtam, hogy Mikó István rendezi, azonnal igent mondtam, hiszen vele sokszor dolgoztam együtt, direktorom is volt Sopronban. Pásztor Erzsivel is imádok dolgozni, és itt van Dunai Tamás, Nagy Gábor, Bozsó József -csupa nagyszerű kollégák! Sosem játszottam még interaktív előadásban, furcsa lesz, hogy a nézők alakítják majd a történet szálait, de jó is ez nagyon, mert sok rögtönzésre ad lehetőséget.
- Szereted a krimiket?
- Őszintén megmondom, hogy nem. Én már a nyomozás alatt nem tudom követni a szálakat, összekuszálódik bennem minden, sosem tudom, hogy mire kellene odafigyelnem, hogy végül rájöjjek, ki a tettes. Játszani viszont jó nagyon! A Nyolc nő című krimi komédiában is játszom, sok az átfedés a két darab között, kicsit izgulok is, nehogy összekeverjem a mondatokat...
- Valamikor a nyolcvanas évek végén hallhattunk rólad először színésznőként, ha jól emlékszem, egy rockoperában szerepeltél akkoriban…
- A költő visszatér című rockoperából kellett volna bemutatni egy dalt a Zenebutikban. Akkoriban készült a mű, Kováts Kriszta és szegény Szakácsi Sándor főszereplésével. Kriszta éppen külföldön volt, és gyorsan keresni kellett valakit, aki kamerák elé állhatott volna gyorsan. Koltay Gergellyel a Kormorán kapcsán dolgoztam már, ő hívott fel éjszaka, és már szaladtam is a stúdióba. Ez 1988-ban volt, még az Interpop fesztivál előtt. A rendező, Koltay Gábor meghallotta a felvételt, és azonnal nekem adta Leövey Klára szerepét. Fantasztikus emberekkel dolgozhattam együtt, a Margitszigeten mutattuk be a darabot, és lemez is készült belőle. Addig én nem játszottam színházban, így azt sem tudtam, hogy mi az a premier ajándék. Bementem délután az öltözőmbe, és sírva fakadtam a virágok, meg az ajándékok láttán. Annyira kellemetlenül éreztem magam, mert én nem vittem a többieknek semmit. Azóta nem telt úgy el előadás, hogy ne ajándékoztam volna meg a kollégáimat.
- Egyenes út vezetett a többi szerephez?- Talán észrevette a szakma, hogy több van bennem, mint egy átlagos énekesnőben. Ha jól emlékszem, a következő darab az István, a király volt, annak is az oratorikus változata, Sitkén. Ott keresett meg Mikó István. Először a lemezén énekeltem két dalban, majd megkérdezte, hogy van- e kedvem az ő színházában játszani. Szóhoz nem jutottam. Bennem mindig is lappangott a színház. A szüleim egy amatőr színjátszó társulatban ismerkedtek össze. Mikor Marosvásárhelyen szertornáztam, az ottani tanárom is bombázott versekkel, de nagyon utáltam tanulni, nem volt hozzá türelmem.
- A Színművészetivel nem is próbálkoztál?
- De igen, csak kiestem a harmadik rostán. Akkor már mögöttem volt A költő visszatér. Azt mondták, hogy „magának már nem kell ide járni”. Évekkel később kaptam meg a színészképesítést a szakmai bizottságtól. Lényeg az, hogy bekerültem az Arizónába– korábbi nevén Thalia Színházba, a Sakk című musicalben kaptam meg Szvetlana szerepét. Forgács Péter, Kaszás Attila, Malek Andrea, Kováts Adél, Mikó István, Makrai Pál játszották a főszerepeket, óriási siker volt. Ott ragadtam az Arizónában, ami akkor már az utolsókat rúgta, készült a helyére hívták Törőcsik Mari, aki végül átvette a vezetést. Utolsó bemutatóm ott A kölyök volt. Mikó nem tudhatta, hogy mennyire állom meg prózában a helyemet, mégis bízott bennem. Féltem tőle, de végül nagyon nagy siker lett, és megpecsételődött a sorsom.
- Nem kopogtattál be Törőcsikhez, hogy megkérdezd, nem tart-e igényt rád az új társulatban?
- Nem. Nem tartottam magam színésznőnek, így bátorságom sem volt ajánlkozni. Túl maximalista vagyok, vagy nagyon jól csinálom a dolgokat, vagy sehogy. De mire elhiszem, hogy jó vagyok, addig sokat kell teljesítenem, ezzel meg is nehezítem az életemet. Közben volt nekem a Rózsaszín Bombázók nevű zenekar, jártuk az országot, de éreztem, hogy hiányzik a színház. Többen azt mondták, hogy a zenekarunk megelőzte a korát. Dzsessz-rockos, amerikai stílust nyomtunk, sorban minden díjat megnyertünk, készítettünk egy lemezt, de valamiért mégis elengedte a kiadó a kezünket. Három évig léteztünk. A minap megnéztem egy régi klipünket, és visítottam a röhögéstől, hogy hogy néztünk ki. Iszonyatos, rózsaszín dresszben vonultam a padok között.
- Akkor jött Sopron?
- Két év múlva felhívott Mikó, aki addigra Sopronban volt már direktor. Tőle kaptam újra színházi szerepet. Egy operettben találtam magam, és annyira megszerettem ezt a miliőt, hogy lelkesen dolgoztam, így jöttek is sorban a szerepek. Nem lehet tizenhat éven keresztül véletlenül kapni a főszerepeket. Örökös tag lettem, és érzem, hogy szeret a soproni közönség. Ott sokkal visszafogottabbak az emberek, mint Budapesten, mégis előfordul, hogy állva tapsolnak az előadás végén.
- De Sopronban is történtek azóta változások, te mégis ott maradtál.
- Jöttek- mentek igazgatók, de valamiért nekem mindig jutott munka. A mostani direktorom, Darvasi Ilona is szép szerepekkel ajándékoz meg. Mikó Istvánnak egész életemben hálás leszek. Imádom színészként is. Aki nem látta őt drámában, el sem tudja képzelni, hogy mekkora ereje van a színpadon. Emlékszem, elsírtam magam, annyira lenyűgözött a Szombat, vasárnap, hétfő című darabban. Nagyon jó ember, remek kolléga, és hálás vagyok azért, hogy ő csinált belőlem színésznőt. Kiváló szerepeket kaptam tőle, ha csak a musicaleket nézzük: Kabaré, Chicago, A csúnya lány, Apácák, de lubickoltam a Liliomfiban is Kamillaként.
- És azóta már jó néhány színház falai között megmutathattad magad…- A Ruttkai Éva színházban, a Madách Stúdióban, Szegeden, de az Arénában is volt szerencsém közönség elé állni. Izgat, hogy milyen lehet más társulatban lenni, kipróbálnám magam új kollégákkal is, de Sopront nem hagynám el. Könyökölni sosem tudnék szerepekért, már csak azért sem, mert valahol mélyen még mindig nem merem elhinni, hogy színésznő vagyok. Amit sajnálok, az a filmezés hiánya. Kaptam néhány szerepet filmrendezőktől, de maga a forgatás hiányzik. Most talán lesz lehetőségem Tímár Péter új filmjében kamerák elé állni, de ez még annyi mindenen múlhat…
- Ha kapnál egy Kossuth- díjat, akkor végre elhinnéd, hogy színésznő vagy?
- Akkor talán elhinném. A hiteles embert még az ellenségei is tisztelik. Lehet, hogy az én pályám nem olyan virágos, mint egyeseké, de tudom, hogy amíg élek, ezt fogom csinálni. Az is nagyon fontos, hogy nem maradhatok meg ezen a szinten, hanem mindig előrébb kell lépnem. Véresen komolyan csinálok a színpadon mindent. Néhány hete jelent meg a legújabb lemezem. Legyen szó egy három órás színházi előadásról, vagy egy négy perces dalról, csak úgy működik, ha maximálisan beleadok mindent. Nekem felelősség bármit csinálni, mert jön utánam egy generáció, és lehet, hogy három ember akar követni, de nekem akkor az a három fontos.
- Remek kollégákkal is játszhattál már együtt. Kire gondolsz vissza legszívesebben?
- Őrzök egy fotót, amin Diana istennőként pózolok Avar István, Kállai Ferenc, Agárdy Gábor és Makay Sándor ölében. Az a kép nagyon sokat ér számomra. Aki nem tiszteli a múltat, annak nem lesz jövője sem. Bennem a mai napig csodálat van az elődök iránt. Rendszeresen megfordulok olyan műsorokban, ahol fiatal énekesek is fellépnek, és rám sem köszönnek. Menjek oda, és mutatkozzam be nekik? Sokan nem a valós értékeikre alapozzák a pályájukat. Tény, hogy minket sokszor kényszerítenek hallgatásra, de az igazi tehetség nem múlik el...
A Hajmeresztő című darab bemutatója március 24-én lesz az Óbudai Kulturális Központban, majd április 13-án Törökbálinton, 19-én pedig a budapesti FMK-ban láthatja a közönség.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
