Az interjút Szily Nóra készítette Ildivel még december 5.-én de ezt most elhoztam nektek kisebb új frissek hiányában :) De ez most érthető hiszen Ildi beteg, szüksége van pihenésre :)

Mennie kellett a legkisebb királyfinak. Most búcsúztál először... Ez is eljött.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltam felkészülve rá, és szerintem ő is. Jó lett volna még maradni 3 emberrel - álmodoztam erről. De Tomi olyan méltósággal tudott búcsúzni, ami lenyűgöző volt és erőt adott. Most jött ki valójában, hogy milyen is ő. Nem lehet nem imádni. Biztos vagyok benne, hogy az a tehetség, amivel ő született tanulhatatlan. Hiszem, hogy jövője van! És szerencsére ideje is.

Úgy éreztem, de lehet, hogy tévedek, hogy Nikolas párbajait jobban megszenvedted...

Abba belehaltam kicsit. Mert az ő tehetségében annyira hiszek! Ilyen ritkán születik. Kicsit félek is, hogy túl van azon, amit Magyarország elvisel. Volt már olyan művészünk, aki túl volt a befogadható mércén. Cserháti, amíg bombázó volt, és úgy énekelt, mint egy isten, addig érdekes módon nem szerették. Amikor megzúzta már az élet, már áldozat volt, akkor fedeztük fel! Ez nem fordulhat elő még egyszer.  Úgy látszik, hogy a legjobbaknak kell a legnagyobb poklokat megjárni. Sokkal jobban tudok harcolni érte, mint magamért, és remélem, hogy odaér, ahova vágyik és jár neki.

Menny a bövebbenre az egész cikkért :)

A fiúcskáknak előbb jött az országos népszerűség, mint az igazi meló... Nálad nem így volt-van.

Igen. Tök érdekes, hogy ez a fajta ismertség, áttörés, amire évek óta vártam titkon, nem úgy történt, hogy megcsináltam egy nagyon sikeres dalt vagy szerepet. Nem.  De nem vádolok senkit, mert tudom, hogy ma azzal, hogy jól énekelsz, nem lehet áttörni. Kell a média. Végtelenül hálás vagyok, hogy bekerültem, és bár nem direktbe, hanem egy kanyarral sikerült elérnem azt, amire vágytam.

Miközben ebben benne van az a sok dal, év... Furcsa. Neked nem adott semmit a sors korán.

Ja, nem. Semmit nem adott korán. De látod, ha az ember hisz abban, amiben a lelkem mélyén én mindig hittem, hogy csinálni kell nagy alázattal, hogy ha letipornak, akkor újra fel kell állni, tovább kell menni. Egyszer csak ki kell, hogy derüljön az igazság, mint a mesében - nem?

Amit a nézők hétről hétre látnak, az a te igazságod? Arra gondolok, hogy olyan intenzíven éled meg...  Akartál ennyit mutatni magadból?

Meg se fordult a fejemben, hogy mást mutassak, nem is tudnék más lenni, mint amilyen vagyok. Néha túlmozgásos, a négyezer arcú. Aki iszonyú érzelmi amplitúdókkal él, amiről én mindig beszéltem, de az emberek nem látták, mert nem volt előttük eddig ennyire csak a dalokban, előadásokban. Kívülről egy kemény terminátorasszonynak tűnök, amikor azt hallom vissza, a mentorok közül tőlem félnek legjobban, akkor tudom, hogy ez van és kész. Nehogy azt hidd, hogy tudatosan húztam ilyen páncélt. Tudom, hogy mennyire tyúkszaros a lelkem, abnormálisan érzékeny vagyok, szinte életképtelen a mai világra. Valószínűleg a jóisten akart engem valamilyen szinten kímélni ahhoz képest, amilyen zsákot adott, amit hordanom kell egy életen át. A másik oldalon adta ezt, amilyen így vagyok, és ezzel eleve már egy csomó embert kiszűrök.

Most is szűrsz, hisz megosztó vagy, megítélnek "nagy csomóan". Kimentél a placcra...

Ezt nem gondoltam végig, de egyáltalán nem bánom. Annyi olyan visszajelzést kapok, ami pozitív.

És a másik vége? Hasonlóan rezgünk - 18 dicsérethez képest 1 bántástól padlóra kerülünk...

Persze, de megtanultam már, hogy ezzel nem kell foglalkozni, mert ez nem az én bajom, hanem annak a baja, aki ezzel próbálná elszívni az energiámat. Már nem hagyom, mert nekem sokkal fontosabb, hogy az energiámat a versenyzőimnek adjam. Ráadásul amikor beleolvastam egy-két  kommentbe, és vártam, hogy hátha kapok olyan kritikát, amiből építkezni tudnék, nem volt ilyen. Csak zsigeri rosszindulat. Ez utána inkább még erőt is adott. Szokták mondani, hogy minél magasabbra hágsz, annál több lesz az irigyed meg a rosszindulat.

Amikor visszanézed, milyennek látod a női mentort, vagyis magadat?

Csak a hibáimat látom - nem érzelemben, hanem bizonyos arcrezdüléseimben. Tudod, amit nem szeretsz magadon mint nő. Hogy ne lefele biggyeszd a szádat, hanem fölfele. Mint egy színházi előadáson, amikor mérges vagyok magamra: hadarsz, Keresztes, hadarsz, hagyd abba! De miközben játszom, akkor olyan belső energiáim vannak, amik visznek, söpörnek át a színpadon - és itt is.

Mi játszódik le benned? Az egyetlen arc, amin minden látszik - a tiéd. Mintha áteresztenéd magadon az összes produkciót.

Abszolút áteresztem. És nemcsak azért, mert ezek az emberek hozzám nőttek, hiszen többet vagyok velük, mint otthon. Ha ezt félreteszem, akkor is azt mondom, hogy vannak, akiknek a tehetsége előtt egyszerűen fejet hajtok, mert nem tudok mást. Elég magasra tettem a mércét. Általában külföldiek a kedvenceim, akik előtt összehullok, sírok, kiráz a hideg, és nem azért, mert  beképzelt vagyok, hanem az alatt nem tudok rezegni. És el sem tudtam képzelni, hogy ilyen érzéseket ki tud belőlem váltani egy huszonéves kezdő magyar énekes. Mi ez, ha nem isten áldotta tehetség, akire már most én nézek föl?

Azt látom, hogy néha bele is halsz egy kicsit...

Bele. De nem baj, nem kell ezért engem sajnálni. Érdemes ezt másképp csinálni? Persze 1 százaléka az agyamnak azt mondja: Keresztes, ez már nem a te életed. Neked ez egy munka. Profi vagy? Igen. Akkor meg kell csinálnod a legjobb tudásod szerint. Mint ahogy teszem is. De én mindenről azt gondolom, hogy csak ilyen átéléssel érdemes. Hányszor álltam föl, hány évet vártam mindenre? Ki sajnálja tőlem ezt a 25 évet? Szívesen odaadom neki, csinálja végig, ahogy én a nulláról, sőt a mínuszból. Én nem tudok felmutatni egy jóindulatú szponzort vagy menedzsert, aki istápolt volna. Talán ettől biztosabb is az egész. Én csináltam - az enyém. Nem kaptam hétfőről keddre - és talán a legnagyobb felelősség ebben a mentorságban az, hogy hogyan adjam át a gyerekeknek azt, amiben én hiszek igazán. Szakmaiságban, emberségben... Miközben látom, hogy már mások a szabályok. Ha én csak erre tanítom őket, akkor életképtelenné teszem őket. Hogy gondolkodjak? 2010-ben mi van, és hogyan működik a világ? Sokat gondolkozom ezen.

Amikor hazamész egy adás után, el tudod engedni a műsort?

Áh. Nem. Már a próbán elkezdődik a gyomorgörcs, és ez tart egészen vasárnapig. Akkor úgy kelek fel, mint ahogy ma is - hogy szinte bőgni tudnék. Fáradtnak, üresnek érzem magam, ami rossz. Sokszor belegondoltam abba, hogy mi lesz, amikor véget ér ez az egész? Mindenki elkezdi élni a saját életét. Nyilván fogunk találkozni, de milyen lesz? Már most is, ha 1 napig nem vagyok bent, folyamatosan késztetést érzek, hogy felhívjam őket: Na, mi volt ma? Egyszerűen hiányoznak. Meg ez az egész közeg.

Az X-Faktor-mentorságnál van följebb? Nincs benned olyan, hogy na, mi jöhet még?

Nincs. Tudod, mi van bennem? Egy nagyon egészséges elégedettség. Nem az a fajta megelégedettség, hogy "na, aztán én most már mindent elértem, már többet nem akarok, ami már nem hajt sehová", mert  akkor meghalnék, kész. De mégis most vagyok a legkiegyensúlyozottabb. És ez ad egy olyan megnyugvást, amire jó fölkelni, és már nem akarom, hogy a jóisten azt gondolja, hogy nekem tényleg soha semmi nem elég szép és nem elég jó. Én folyamatosan elégedetlen voltam. Amire vágytam, nagy nehezen megkaptam  - ja, ez nekem járt. Már megdolgoztam érte. Nem tudtam örülni. És most már nem akarom a sorsot kísérteni. Mindennap úgy fekszem le, hogy imádkozom, hogy köszönöm, hogy ez van, hogy csinálhatom...

És utána?

Nem akarok ezen gondolkodni, hogy mi jön. Hagy csinálhassam én ezt így, ahogy eddig. Azért egy nagy vágyam van: egy olyan igazi nagy Keresztes koncertet csinálni. Ami nekem még nem volt. Amikor látod magad az óriásplakáton - Keresztes Ildikó az Arénában - sztárvendégekkel. Olyanokkal, akikre úgy néztem, mint az istenekre. Nekem nagyon nagy dolog hülyéskedni  Demjénnel meg a Fecóval, de soha nem fogom elfelejteni, hogy mit jelentettek nekem. Persze vinném a 3 gyerekemet is. Biztos nekik is sokat jelentene. Szeretném, ha egyszer ők is úgy beszélnének rólam, mint ahogy én beszélek a régi nagyokról. Elmesélek valamit: fent voltunk a házban - Norbi, Csabi és én. Dalokat nézegettünk, és Csabi kérte, hogy mutassam meg a Nem a miénk az ég című dalt. Ott ültünk, és egyszer csak kitört belőle: "Felfogod Norbi, hogy kit hallgatunk? Hogy ez a nő itt ül mellettünk?!!" Tudod, el nem tudtam képzelni, csak vágyakoztam rá, hogy egyszer én valakiből ilyet váltsak ki - olyat, amit belőlem kivált egy Janis Joplin vagy egy Cserháti... 

Ezért minden megéri.

Igen, és pontosan azt is mondtam nekik, hogy látjátok, erre a pillanatra fogtok emlékezni, ami most hármunk között megtörtént. Ha holnap engem elüt a villamos - ezért mégis érdemes volt! És láttam, hogy felfogták, megértették... és ez jó.